Amit nagyon vártunk már – A Nyomorultak

Amikor tavaly nyáron Szegeden bemutatták, azon drukkoltam, hogy egyszer majd Budapesten is látható legyen. Aztán ez a vágy be is jött, utána jött a várakozás, majd a hír. Persze egyből beszéltünk róla, hogy hát ezt muszáj lesz megnézni… és akkor egy csodának mondható momentum végett április 13-án ott ültem a Madách Színházban az előadáson. Tökre izgatottan, hogy hű meg ha, milyen is lesz. 😀
A Nyomorultakról nem túlzás azt mondani, hogy nagy klasszikus… csakúgy, mint a Rómeó és Júlia, amelyből szintén több feldolgozás született. Filmek, akár újragondolt változatban is, musical, előadások sorozata. Sok mindent elmondhatok cikkünk “alanyáról”, de talán azzal kezdeném, hogy bármilyen feldolgozása nagy hatással volt rám.

Az előadás a jól ismert, logóvá vált képmotívummal indult és persze narrációval – mindez vetítés segítségével. Megvallom őszintén kicsi izgalom volt bennem, hogy tovább megy majd a cselekmény, mielőtt végigolvasnám a kis bevezető szöveget… de teljesen jól belőtték a szükséges időt. Olyan ez, mint amikor a prezentációnál számolod, totózod, hogy mennyi idő szükséges átlagban egy-egy dia, képkocka végigolvasásához. 🙂

Számomra picit vontatottan indult. Az a kezdeti löketet megadó kedvenc dalocskámat valahogy nem éreztem kellő intenzitásúnak és kicsit bután festett, hogy szegény rabok a levegőt püfölik a súlyos kalapáccsal. Aztán kezdtek felpörögni az események, szépen mentek maguk útján a dolgok, kezdett egyre izgalmasabbá válni minden. A történetet nem nagyon részletezném, hiszen sokan ismeritek, nem de? 🙂

Jean Valjean és Javert párosát ezúttal Tóth Attila és Egyházi Géza alakította. Szó szerint egy álom volt számomra, csodás hangok, csodás színészi alkotómunka. Többet nagyon nem is tudom bontogatni ezt a szálat. Baranyai Annamária, mint Fantine elbűvölt,  különleges, karakteres hangját szinte bárhol felismerném. A produkció alatt Fantine halála volt az első alkalom, amikor könny szökött a szemembe.

S bár Solti Ádámot szerettem volna igazán látni Marius szerepében, a musical végeztével hatalmas boldogság volt, hogy azon a szerdai napon Borbély Richárdot láthattam és hallhattam ebben a szerepben. Abszolút meggyőzött és lenyűgözött, hiteles volt és lelkes… első alkalommal “találkoztam” színpadi jelenlétével és nagyon bízom benne, hogy még nagyon sokszor láthatom majd. 

Eponine karaktere abszolút közel állt a szívemhez. Mondhatni, hogy egy igazi gyöngyszem, amely a sötétben csillog… Ugye itt a feltétel nélküli szeretet, szerelem mutatkozik meg, sokszor szívszorítóan, fájdalmasan. Az ő halála volt a második “könnyes pillanat” aznapi életkémben. 🙂 

A tömegjelenetek szuper módon lettek kitalálva, színesek, élettel teliek voltak… A forradalmi jelenetek energiától sugároztak, és mondhatni, hogy számomra magasztos pillanatok voltak ezek,kellő komolysággal, elszántsággal megspékelve. Itt feltétlen meg kell említenem azt a művészt, aki számomra a legkellemesebb jelenség volt a színpadon. Sánta László kicsit az otthont, Veszprémet hozta el számomra és vele együtt az ottani színházi emlékeimet. Lacit ugyanis jó pár évvel ezelőtt a Pannon Várszínház színpadán láthattam jó néhányszor. Boldogságos állapot ez is. 😀
Teljes mértékben említésre méltó Ekanem Bálint, akit már több helyen, több műfajban láthatott a közönség… remélem minél több szerepet fog kapni, a hangja frenetikus!
Ott vannak a tüneményes gyermekszereplők is, akik imádni valóak, szerethetőek voltak, ők többször mosolyt csaltak az arcunkra.

Weil Róbert és Balogh Anna alakította a “fogadós házaspárt”, Thénardiert és Thénadiernét. A nevetgélés, kacajok mellett tőlük sokszor a hideg futkosott a hátamon – a legjobb értelemben. Olyanok voltak, amilyennek lenniük kellett, tökéletes megformálták a karaktert.

Weil Róbert és Sáfár Mónika

Balogh Anna

A díszlet Kentaur munkája, aki ismét csudát művelt. A vetítések, a díszletelemek mind-mind fergeteges módon passzoltak az eseményekhez, megadták az alaphangulatot mindenhez. Még a szinte teljesen üres színpad is annyira hatásos volt bizonyos jelenetekben, hogy az csak na… 🙂

Nekem iszonyú nagy élmény volt, és magabiztosan írom le ezúttal, hogyha a Madách Színházba megy az ember az egyenlő a magas színvonallal, a katarzissal, az élménnyel. Jóp párszor a sírás határán voltam a meghatódottságtól, az érzelmektől… ilyen még nem sokszor fordult elő velem. Az előadást pedig tuti, hogy még meg fogom nézni! 😉

Fotók: Madách Színház, Musical Galéria